BALÁZS F. ATTILA
A magány az önmagadhoz való megtérés műve. Azonban ha csak önmagadhoz fordulsz, megtörténik, hogy a benned levő jó elszakad természetes identitásodtól. S így valaki mást szólítasz meg.
Innen az az érzés, hogy nem vagy egyedül, valahányszor magányos vagy.
Ha a Nap megvonná a világtól fényét, az utolsó világos nap egy idióta vicsorításához hasonlítana.
Amikor meghaltál a világnak, önmagad után vágyakozol és beteljesületlen nosztalgiában tengeted hátralevő napjaidat. Az Isten számkivetett énünk szomszédja, aki arra indít minket, hogy más területeken keressük magunkat, és sorsszerű megközelíthetetlenségben sose kerüljünk önmagunk közelébe.
Az egyének a fájdalom szervei. Nélkülük a természet szenvedés-tartalékai káoszt okoztak volna.
Az egyéniesedés mint a vezeklés eredeti formájának meghatározása, megmentette a természet egyensúlyát és törvényeit. Amikor a fájdalom már nem tudott önmagában maradni, megjelentek a lények, hogy megszabadítsák a virtualitás kínjaitól. Minden aktus a szenvedés tökéletessége.
Csak a boldogtalanság sajátossága által különbözik egy hölgy egy cselédtől.
A siralmas báj meghatározhatatlan elragadtatás forrása.
A várakozás – mint növekvő ritmus – meghatározza az élet dinamikus arculatát. A bölcsek – a józanság gyakorlásának köszönhetően – felfüggesztik, anélkül hogy valóban elhárítanák a jövő meglepetéseit. Csak az idiotizmus – a nem-várakozás tökéletessége – helyezkedik kívül időn és életen. A dolgoktól való teljes elszakadás nem jelenthet többet számunkra egy idióta izgalmainál.
Minden erőfeszítés ellenére nem leszel újra személy, csak tárgy. Az Abszolútumhoz való közeledéseknek súlyosabb következményei vannak minden intoxikációnál. Az állandó részegség állapota szelídebb és kellemesebb, mint a merevség, amely Istenért vállalt gyengeségünket követi.
A végső roham csak felébreszti benned a semmit nem értés borzalmát, amely csak az extázis után szűnik meg. Kinek volna bátorsága, hogy meghatározza azokat a pillanatokat, amikor a szentek felnéznek az őrültekre?
A teológia kérdései megakadályozták az embert önmaga megismerésében, aki Istenbe vetített mindent, ami nem ő, el tudjuk képzelni, milyen végzetes romlást okozott volna, ha a kezdetektől minden kíváncsiságát és érdeklődését önmagára irányította volna. Az isteni sajátosságok antipódusa a férgek dimenziójára csökkenti az embert. És valóban, hova jutottunk a lélektannal és az önismerettel? Változzunk férgekké, amelyeknek nincs szükségük arra, hogy tetemeket keressenek…
A hülyeség az intelligencia fájdalommentes szenvedése. A természet része, s így nincsen története. Még a kórtanban sem szerepelnek a hülyék, mivel az örökkévalóság pártfogoltjai.
A világ leghívebb ikonját lehetne megalkotni egy őrült villanásaiból – amennyiben le tudná győzni a vér romlásának érzését és néha észlelné intelligenciájának parányi fluxusát.
A vér hangja egy végtelen elégia.
A zene égisze alatt élni vajon mást jelent, mint kegyelemben halni meg? A zene vagy a gyógyíthatatlan mint élvezet…
Amennyiben nem könnyítetted meg senkinek sem a nemlétbe való átlépését, sosem ismerhetted a teremtmény láncait és azt a fájdalmasan ritka érzést sem, amikor valaki megköszöni neked, hogy a halálba segíted, megerősítve a véget és a vég gondolatát, felmentve a biztatások és remények trivialitásától. El sem tudjuk képzelni, milyen sokan vannak azok, akik várják, hogy feloldozzuk őket a boldogság alól…
A filozófusok két típusa< azok, akik az eszmékről elmélkednek és azok, akik önmagukról gondolkodnak. A szillogizmus és a boldogtalanság közti különbség...
Egy objektív filozófus számára csak az eszméknek van életrajzuk, egy szubjektív számára csak az önéletrajznak van eszmeisége. Arra vagy predesztinálva, hogy a kategóriák vonzáskörében vagy önmagad közelében élj. Végső soron a filozófia a boldogtalanság költői meditációja.
Bármennyi elvárásunk is lenne, alapjában véve nem kérhetünk az élettől többet a magányosság engedélyénél. Ezáltal lehetőséget adunk neki, hogy nagyvonalú, sőt tékozló lehessen...
A zene értelme, hogy a természettől való elszakadásunkért kárpótoljon, iránta való vonzódásunk foka pedig a kezdetektől való távolságunkat jelöli. A lélek kigyógyul önállóságából a zenei alkotásban.
Az anémia gyengesége képessé tesz egy másik világba való áttűnésre, szomorúságaiban pedig merőlegesen esünk az égre.
Mindaz ami nem egészség – az őrültségtől a zsenialitásig – az iszony állapota.
Az idő iránti érzékenység a rémület diffúz formája.
Amikor már semmire sem tudsz gondolni, nagyon is megérted az őrültek abszolút jelen idejét, hasonlóan a légüresség érzetéhez, amely néha a gyengeelméjűséghez közelíti a misztikumot, azzal a különbséggel, hogy a misztikusok végtelen űrében éled a felemelkedés titkos tendenciája, magányosan pislákol egy vertikális lendület, miközben az örültek horizontális üressége jellegtelen tér, amelyben a rémület süketen siklik. Semmi sem kavarja fel az imbecillitás monoton sivatagát, egyetlen szín sem lehel életet az örök pillanatba és holt udvarába.
A lehetősége annak hogy jókedvű lehess az emberek között, különösen amikor egy madár pillantása is zavar, egyike a szomorúság legfurcsább titkainak. Minden fagyos, és te a mosoly tékozlója vagy, egyetlen emlék sem visz afelé, ami voltál, és mókásan koholsz egy múltat, a vér visszautasít szerelmi fuvallatokat s a szenvedélyek hideg lángja borítja el a kialudt szemeket. A nevetést nem ismerő szomorúság, a maszk nélküli szomorúság döghalált maga után hagyó vész, s bizonyosan, ha nem létezne a nevetés, a szomorú emberek nevetése, a társadalom már rég büntetné a búbánatot. Az agónia grimasza sem más, mint a nevetés sikertelen próbálkozása, amely viszont elárulja kétértelmű természetét. Ezzel magyarázható, miért hagynak a részegségnél vagy egy szerelmes éjszakánál is keserűbb ürességet az ilyen rohamok. Az öngyilkosság küszöbe olyan borzongás, amely egy heves, mértéktelen és kegyetlen nevetést követ. Semmi sem degradálja jobban a vitalitást, mint a jókedv, amikor nem vagy ráhangolva és nem szoktad meg. A szomorúság finom fáradtságának a jókedv kimerítő torna.